A 2009-es év nem kápráztatta el kiemelkedő lemezek áradatával a neofolk zenék iránt érdeklődők seregét. Ékes bizonyítéka ennek a kijelentésnek a Henryk Vogel vezette német DARKWOOD aktuális albuma, amely rendkívül kellemes hallgatni való, a teljes életművet figyelembe véve azonban feltétlenül a középmezőnyben helyezhető el csupán. Ha a szóban forgó korong egy debüt anyag, esetleg második nekirugaszkodás lenne, bátran tapsolnék és bólogatnék, átadva magam a feltétlen rajongás sodrásának, mivel azonban az Ins Dunkle Land már a sokadik termése Henryk munkásságának, így felvetődik néhány kérdés.
Csaknem a kezdetek óta, vagyis bő egy évtizede követem nyomon a zenekar aktivitását, ami számomra a 2001-es Flammende Welt, illetve a 2006-os Notwendfeuer által csúcsosodott ki teljes mértékben. Ez a két lemez magában hordozza az ezredforduló utáni neofolk zenei kultúra savát-borsát, esszenciáját. Véleményem szerint sem a DARKWOOD, sem más zenei próbálkozás nem jutott még csak a közelébe sem az említett két anyag örök érvényű zsenialitásának. Ennek fényében az aktuális sorlemez mindössze korrekt, szerethető album, amit azért nyugodt szívvel ajánlhatok mindenkinek.
A felvezetés(Schattenfahrt) egy a DARKWOOD-tól már korábban megszokott dobolós, industrial tétel. Kellemesen harcias, picit pontatlan alapokkal, de rendkívül energikus. A folytatásban(Caucasian Tales) azután megkapjuk az eddigi DW életmű talán leginkább kimunkált, egyben legszebb darabját, hihetetlenül eltalált dallamokkal, szomorkás gitár, cselló, harmonika kísérettel, Henryk visszafogott, mégis erőtől duzzadó, markáns hangjával megkoronázva. Ennek a kompozíciónak hihetetlen kisugárzása és sodrása van, meghallgatását kötelezővé tenném minden bizonytalankodó, kezdő neofolk csapat számára! Az ezt követő Like Chatter viszont sajnos erősen magán viseli a DEATH IN JUNE hatását, ami önmagában még nem is lenne akkora baj, viszont ezzel párhuzamosan az erő és a lendület is sokat veszít korábbi hőfokából, megrekedve egy erős középszinten. Kellemes a női vokál a Break Of Dawn-ban, a SOL INVICTUS hatása talán a Bunter Staub esetében a legerősebb, és bár a lemez vége felé színezés gyanánt megjelenik némi nyersebb, zakatoló basszusgitár, illetve dobgép is, mégis visszafordíthatatlanul megtörik az anyag lendülete.
Nincs komolyabb probléma, az IDL így is egy erősebb lemeznek tekinthető, különösen, ha a neofolk színtér elképesztően felhígult teljes mezőnyét vesszük figyelembe, viszont a már korábban említett két gyöngyszem után ez az album csak a dobogó alsó fokán kaphat helyet.
A távolságtartás méltósága, a pátosz, a heroikus (jó értelemben vett) akaratosság továbbra is a zenekar sajátja, épp csak az isteni szikra marad el ezúttal.
Kíváncsian várom, hogy esetleg a következő kiadványon merre vezet majd a csoport útja? A DARKWOOD körül nincs semmi felesleges felhajtás, nincsenek a műfajban sajnos viszonylag gyakran előforduló műbalhék, Henryk mindössze teszi a dolgát, építi töretlenül a DARKWOOD univerzumot, és ez így van jól!
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
